1. fejezet

1964

Az esőcseppek kicsi, festékpacákra emlékeztető foltot hagytak az üvegen, melyek lassan kígyóztak lefelé.  Az utcai lámpák fénye megvilágította őket, megannyi flitterként ragyogtak. Az aranyan csillogó ablak tükrözött egy lányt, aki kifelé bámult, szemei az utcára meredtek. Kint hosszú, sötét kabátos emberek beszélgettek, kezükben az esernyőjükkel, sétáltak, elsuttogott szavakat váltva, homályos, felhőkkel teli égbolt alatt. A lány elfordította tekintetét, a mellette fekvő hegedűt méregette. A gyönyörűen kidolgozott hangszer nemes egyszerűséggel  hevert a mahagóni  fából készült kávézóasztalon, egy darab sárgás papír egy pohár kávé és egy  toll társaságában. A lány érte nyúlt, s lágyan az állához érintette a hegedűt, kezébe fogta a vonót, s először halkan, könnyeden megszólaltatta, s hagyta ahogy a szomorú muzsikaszó végigérjen az egész házban. Ekkor egy fiú tűnt fel az ajtó mögül, ahol megállt és nézte ahogy a lány játszik.

 - Már megint rossz megérzésed van, Lyra? - tudakolta feljebb tolva szemüvegét az orrán.

 Lyra nem felelt,  befejezte a játékot. Óvatosan lerakta a hegedűt. A fiúra pillantott. Bátyjának fekete, göndör haja arca körül lebegett, amint leült az egyik vérvörös bársonyhuzatú  kanapéra. Szürke szeme kíváncsian Lyrára szegeződött, választ várva.

A lány sóhajtott, gyorsan végigfutatta szemét a helyiségen. Sötétbarna, fényes parketta és apró mintákkal hintett falak határolták, a szomszéd házakhoz hasonlóan szépen elrendezett festmények és kárpitok sorai díszítették körül. A padlón szőnyegek hadai terültek el, a legváltozatosabb varrásokkal , valamint színpompás motívumokkal. A hatalmas bejárati ajtóval szemben a kandalló helyezkedett el, tűzvörös lángok úsztak benne, úgy sodorták a  lángra kapott széndarabokat, mint a tenger hullámai a hajótöröttet. A kandalló mellett kanapék terpeszkedtek, előttük kávézóasztalok. Mindegyik magas, fakeretes ablak mellett krémszínű függöny hintázott. A nappali ezen kívül tele volt szekrényekkel, könyvespolcokkal. Így az elmaradhatatlan dohszag ott függött a levegőben, amely vegyült a kávé és az új kötetek illatával.

 - Nos, igen. Kérlek, Simon, ne nézz teljesen ostobának vagy bolondnak! - sóhajtott végül Lyra, majd lehuppant kedvenc hintaszékébe.

 - Lyra, te nem vagy bolond vagy ostoba. Egyszerűen kezded észrevenni az egyértelmű utalásokat - felelte tökéletes nyugodtsággal Simon.

 - Hogy érted?Miféle utalásokat? - vonta fel a szemöldökét a lány. A két testvér arcára vetült a kellemes árnyék, amelyet a kandalló fénye festett.

 - Nem hiszem el, hogy kósza tizenhat év leforgása alatt nem vetted észre a szüleink rendkívül titokzatos viselkedését, a rejtett, el-elhintett utalásaikat, nem beszélve a legféltettebb kincsről, arról a naplóról - hadarta Simon.

 - Természetesen én is észrevettem, de ezek nem bizonyítanak semmit. Csupán hidegek és távolságtartóak, este a munkájuk miatt mennek el, a napló pedig... Senki sem szeretné megmutatni másnak a naplóját - vonta meg a vállát Lyra.

 - Figyelj, amikor a kezedbe került a napló, anya ordítozott, megpofozott. Pedig addig a napig egy ujjal sem ért hozzád. Mindezt az úgynevezett "napló" miatt - mondta Simon.

 - Tehát szerinted nem igazán napló? - kérdezte Lyra.

 - Véleményem szerint egy jegyzetfüzet, tele információval  a szüleink összes dolgáról - bólintott a fiú.

Lyra elgondolkodott. Felicity és Laurence valóban felettébb rejtélyes és különös viselkedést tanúsítottak, főleg nyolc  évvel ezelőtt, mikor  édesanyja keze csattant a lány arcán. Nem volt kegyetlenül erős, inkább gyors és határozott. Már nem különösebben érdekelte volna, hisz az évek alatt megedződött, rengeteg büntetés és fenyítés érte, legfőképpen a tanáraitól.  Ám akkor, nyolc évesen igazán fájdalmas emlékként raktározódott el, akkor kapta az első pofont...

Ekkor erőtlen kopogás törte meg a csendet, így Lyra gondolatait és testvérét helyben hagyva indult ajtót nyitni. Lenyomta az aranyozott kilincset, s Katherine, a szomszédban lakó nő esett be, bőrig ázva. Barna haja rátapadt nyakára és vállára, gesztenye-színű kabátjából  ömlött a víz.

 - F-fel-licity - dadogta a nő, majd zokogva a meghökkent Lyra lábához borult.

 - Mi történt, Katherine? Jól érzi magát? - érdeklődött suttogva. Teljesen lesápadt, szíve hevesen dobbant, úgy érezte marni kezdték belsőjét.

 - Felicity és Laurence... - sírta Katherine. Erre Simon is odajött, beszélni kezdett, de az elhangzott mondatra elhalhatott.

 - Meghalt.

Az üresség, csend kongott az előszoba apró légterében.