1958., London.
Prológus
A nő kilépett a tölgyfaajtó mögül, fekete csizmája hangos
koppanással landolt a smaragdzöld pázsiton, ahogy leeresztette a küszöbről.
Óvatosan, ijedt ábrázattal nézett körbe, nehogy bárki megpillantsa őt a kert
közepén, hajnali háromkor. A szomszédok biztos évekig fejtegetnék a látványt,
esetleg még az igazságra is rátalálnának... Felicity* viszont hitt benne, hogy
erre soha nem kerül sor. A nő neve
igencsak ironikus behatást kelthetett azok körében, akik ismerték Felicity
titkait. Valójában egyedül a férje volt az egyetlen, aki minden egyes részletet
tudott a felesége életéből. Kivéve talán pont azt,amely most történt vele.
Pedig ők ugyanolyan slamasztika közepén ténferegtek, ugyanazt élték át. A
férfi mégsem figyelt olyan egyértelmű
részletekre, mint például, hogy milyen érzések futnak át felesége arcán. Ott
van valami a szemünk előtt, mégsem vesszük észre. Ebbe a hibába nem csak
Laurence esett bele...
Felicity körbetekintett az immár kósza ötven éve épített
épületen, s ahhoz tartozó kerten. A háromemeletes ház az alacsony nő felé
tornyosulva állt, méltóságteljesen tekintett a szomszéd ház erkélye közelében
lévő magasságra. Magas homlokzatú, sötétvörös téglával kirakott ház volt, hatalmas, ódon
ablakokkal, és széles ajtóval megtoldva. Oldalára növények futottak fel, szinte
teljes sötétzöld színbe burkolva az épület fedetlen részeit. A tető
cserepei ósdik és töredezettek voltak,
repedezett, vörös teknőspáncélra hasonlítottak a kis, csorba agyagdarabok.
Második emeleten erkély kapott helyet, korlátjára erősítve egy ládányi rózsa illatozott, skarlátvörös szirmaik,
mintha vércseppek áztatták volna át, úgy csillogtak a Hold bágyadt, fátyolos
fényére. Felicity szemei lejjebb
vándoroltak, a kertre. A fák, susogó lombjaikkal vészjóslónak tűntek, barna
ágaik a szél fújására össze-vissza lengtek, a levelek lecsapódtak a bársonyosan
sima földre. Természetellenes szépséggel rendelkező rózsák újból megjelentek,
ezúttal a füvön. Tisztes távolságban, kifinomult elrendezéssel ültették őket, hogy a kert többi részében elhelyezkedő
virágok csakis a saját fajtájukkal álljanak szóba. Volt némi átvitt értelme is,
annak, hogy így rendezték a kertet. Felicity adta ki az utasításokat a
kertésznek, hogy így ültessen. A távolságtartás volt az, amely mindig
jellemezte a nőt gyerekeivel szemben.
Felicity vörösesszőke hajába belekapott a szél, s arcába
fújta hullámos tincseit. Bosszankodva
dobta hátra a hajzuhatagot, majd halkan osonva lépkedett a kikövezett ösvényen,
mely még mindig a kertjük részét képezte. Kilépett a kovácsoltvas kapun, majd a
szomszéd ház felé vette az irányt. Egy, a saját házához hasonló épület tárult
szeme elé, melyet szinte minden nap meglátogatott. Besétált egészen az ajtóig,
ahol egy aranyozott sas kopogtatóval jelezte érkezését a szomszédjainak. Két másodperc elteltével máris ajtót
nyitottak.
- Felicity! Gyere be
gyorsan, míg megfázol! - köszöntötte aggodalmas hangon Katherine.
Katherine egy
Felicityvel egyidős, középkorú nő volt. Kifejezetten sovány és magas alkattal
rendelkezett, arca beesett és betegesen fehér színben úszott, sötétbarna, régen
élettel teli és fényes haja most kifakult és kócos, töredezett lett. Hatalmas
mohazöld szemei alatt fekete és lila karikák éktelenkedtek, melyeket most
hosszú, de összeragadt szempillák határoltak, ami nyilvánvalóan sírásra utalt.
Egyszóval Katherine kialvatlanul, szomorúan és betegesen nézett ki.
- Nem kell aggódnod,
Katherine - felelte kissé hűvösen Felicity, miközben szúrós tekintettel
végigmérte a nőt. Ekkor megenyhült, s sokkal barátságosabb hangnemben folytatta.
- Jól érzed magad?
- Éppenséggel nem a
legjobban vagyok, az utóbbi időben. Te persze ezt nem tudhatod, hisz hetek óta
még egy kisebb látogatást se ejtettél meg! - közölte sértődötten Katherine,
majd kissé feldúltan akasztotta fel
barátnője fekete kabátját a ruhafogasra.
- Nyugalom Katherine!
Sajnálatos módón rendkívül elfoglalt voltam - mondta Felicity, majd leült egy
zöld bársony huzattal lefedett kanapéra,
amely a kandallóval szemben terpeszkedett el. A szalon, amibe Katherine
bevezette, makkbarna parkettával
lerakott, vajszínű festékkel
bevont falú helyiség volt. A falakon kárpitok és festmények tömkelege
szolgált díszítőelemként, a padlón mintás szőnyegek terültek el.
- Rendben. És mi ez a
késői látogatás? Nem ért volna rá reggel? Csak egy apró üzenetet adott át
tegnap a férjem, hogy ma éjszaka átjössz. Magyarázatot kérek! - érdeklődött
durcásan Katherine. Ő mindig is egy sértődékeny kamaszlány behatását keltette,
ha Felicity furcsa, őt sértő dolgokat tett.
- Ígérem mindent elmagyarázok. Tudod, már egy ideje ismerjük
egymást, és lenne egy nagyon fontos dolog, amire meg kell hogy kérjelek -
kezdte Felicity, majd egy nagyot sóhajtott. Belenézett a kandalló kavargó
lángjaiba, s úgy érezte, mintha őt égetnének belülről. Nagy levegőt vett, majd
lassan belekezdett, figyelve Katherine csodálkozó, kissé ijedt arcát.
- Hat év
múlva....
*Szerencse, boldogság.
